Tavaszi szél. Halvány napsütés. A távolban harang kondul. Falevelek zizegnek végig a parkon. Két gyermek szalad át a piroson, majd kuncogva néznek egymásra, amikor átérnek. Egy macska hozza világra gyermekeit a bokor alatt, vonyítását azonban elnyomja a fékező halottaskocsi.
Két öltönyös negyven év körüli úriember lép ki az autóból. Mindkettő őszhajú. Bőrük ráncos, tekintetük üres. A halál stewardessei, kétség sem férhet hozzá. Érzések, érzelmek nélkül élnek. Csendben végzik munkájukat. Halottak...
Elérik az ajtót. Az egyik kétszer megüti azt ökle oldalával. Pár másodpercnyi motoszkálás után, a tér kitárul, ők pedig belépnek.
A helyiség ahova érnek tágas, fehér falú. Közepén egy ravatal, azon pedig egy koporsó. Körülötte síró és összegörnyedt alakok. Arctalanul, giccsesen zokogva, ömlengve, felmagasztosulva, és jelentéktelenül lézengenek körbe-körbe.
Utaskísérőink két oldalt megmarkolják a koporsót. Egy sóhaj nélkül emelik fel, majd abszurdan és groteszken senkinek a szemébe nem nézve, indulnak is kifelé.
Ekkor aztán az egyik hirtelen megbotlik. Nem tudni miben, talán a saját lábában. Elvágódik a talajon, s kezéből kiesik annak tartalma.
Egy halk sikoly. Még egy. Majd egy kollektív síróroham. És végül már csak a zavarba ejtő csend hatja át a levegőt. Mindenki a felnyílt koporsóra mered. Üres. Az is volt. S tudják mind...az is marad.
